Június

Június 14. HÉTFŐ

Kedves Naplóm! Tudod, most házasodtam össze az én hőn-szeretett Tomikámmal, s ma végre hozzá költöztem. A nagy pakolásban előkerült egy rég nem látott könyvem.

Ezt még gyermekkoromban kaptam, s anyám szerint e könyv annak idején a dédanyámé volt, s ő írogatott bele. Még nem tudtam olvasni, de anyám azt mondta, hogy ez legyen az első könyv, amit elolvasok. Elég poros volt a fedele, és bizony-bizony igen nehéz, valamint vastag. Bevittem a szobámba és, hogy el ne felejtsem letettem az ajtóval szembeni polcra, ahová kikészítettük, hogy mit kell vinni első nap. Ez után boldogan mentem iskolába, mert kíváncsi voltam, hogy mit rejt a könyv, s azt hittem, hogy már aznap megtanulok olvasni. Nagyon csalódtam… Amikor hazajöttem, szomorúan néztem a könyvre, de még bennem volt a remény, hogy talán holnap. De sajnos nem… Minden nap egy nagy csalódás volt számomra, de viszont mindig, amikor a könyvre néztem, az járt a fejemben, hogy talán holnap. Már karácsony tájékán lehetett, amikor már mérgemben, hogy még mindig nem tudom az egész ábécét, besuvasztottam a könyvet egy fiókba. Szilveszterre már el is felejtkeztem róla…

Most viszont végre előkerült. Az ígéretemet; amit már megszegtem, mert ez előtt sok könyvet olvastam; megpróbálom oly módon kárpótolni, hogy most olvasom el. Te vagy rá a tanú, hogy mostantól minden nap olvasok legalább egy kis részt dédanyám egykori könyvéből.

Ideje jó éjszakát kívánnom, mert ez a mai nap alaposan kimerített, de holnap feltétlenül elkezdem olvasni azt a könyvet.

Június 15. KEDD

Fantasztikus! Ma végre megnéztem mi is lapul a könyv belsejében. Rájöttem, hogy ez az én dédanyám naplója volt. Valósággal ittam a szavait.

A napló az én nagymamám születésekor kezdődik. Ekkor dédanyám 33 éves volt. Nem is gondoltam volna, hogy ő volt a legkisebb testvérei közt. Amikor megszülettem, már nem élt, s anyám nem nagyon beszélt róla. Négyen voltak testvérek, az én nagymamám a legfiatalabb, s alig 3kg-mal született. Milyen picike lehetett… Leírta dédanyám, hogy néhány napot bent kellett maradniuk a kórházban, s ez alatt a legidősebb bátyja meg is látogatta, aki aznap ünnepelte 18. születésnapját. Bevitt egy kis maradékot a tortájából, de a kicsi még úgysem ehetett. „Nagyon boldog volt, hogy két nappal hamarabb született a kishúga, mint ő. Ezt egy remek születésnapi ajándéknak vélte az én nagyfiam.” – írja a dédanyám.

Ez a könyv valósággal beszél, elmeséli családom történetét és felettébb érdekes. Igaza volt anyámnak, hogy ezt feltétlenül el kell olvasnom. Lehet, hogy azért nem beszélt annyira a családunkról, mert ez a könyv mindent részletesen elmond, még talán jobban is, mint, amire valaha is képes lett volna. Biztos vagyok benne, hogy ezt a naplót tovább fogom adni az én gyermekemnek is, persze, csak ha lesz…

Június 16. SZERDA

Kedves Naplóm! Lehet, hogy egyszer te is arra a sorsra jutsz, hogy az utódaim olvassák soraidat, s elmerengnek milyen is lehettem én egykoron. És te beszélni fogsz. Elmondasz mindent, amit tudsz rólam, mindent, amit valaha is a lapjaid közé véstem. E különös beszéd szószólója te leszel. Így elhatároztam magam, hogy csakúgy, mint a dédanyám leírom az én családom történetét, természetesen azt kiegészítve, amit a dédanyám írt. Ezért, mielőtt belekezdenék elolvasom teljes egészében a könyvet, hiszen még nagyon az elején tartok. Ugye szerinted is ez egy nemes cél?

Elhatározásomon felbuzdulva elolvastam a napló következő részletét.

Most tudtam meg, hogy az én dédanyám ott lakott, ahol én gyermekkoromban éltem, s az anyám még most is ott van. A könyv leírja, hogyan érkeztek haza a kórházból, s említi a nagymamám első találkozását a tíz éves Peti és a kis három éves Anna nevű testvéreivel. Az apjuk sajnos nagyon sokat dolgozott, mivel valamiből élniük is kellett volna, főleg így, hogy hatan lettek, ezért szerencsétlenségére nem sokat foglalkozhatott a nagymamámmal. Peti szorgos diák volt, s otthon, ha tehette, segített anyjának a házimunkában. Az idősebb báty amint letette az érettségit elment dolgozni, hogy segítsen apjának megkeresni a napi betevőre valót. A kicsi Anna még otthon volt, s gyakran bosszantotta is az anyját csínytevéseivel. Ő még nem fogta fel a dolgokat, s nem értette, hogy nehéz körülmények között élnek és ezért nem vehetnek neki olyan finom nyalókát.

Mára már elég sokat olvastam, azt hiszem. Teljesen el is fáradtam. Holnap reggel pedig már mennem kell tanítani. Jó éjszakát, kedves Naplóm!

Június 19. SZOMBAT

Roppantul sajnálom, hogy két napig nem írtam, de borzasztóan el voltam foglalva. Csütörtökön és pénteken dolgoznom kellett. Pénteken természetesen olvastam is, de már sajnos arra nem jutott időm eddig, hogy erről tájékoztassalak.

Szeretem a gyerekeket, főleg a kis 7-10 éveseket. Nem is csoda, hogy tanítónőnek mentem. Szerencsére nem volt már komoly tanítás, hiszen a gyerekeknek tegnap volt az utolsó tanítási nap. Azért is mentem be ezen a két napon, hogy elbúcsúzzak tőlük, mert jövőre új osztályt kapok. Nagyon aranyosak voltak, még egy kis csokoládéval is megkínáltak.

A munka után rögtön nekiláttam olvasnivalómnak. A nagymamám szépen cseperedett felfele, s a legnagyobb testvér megtalálta élete párját. „a fiam 21 évesen házasodott össze egy leányzóval, mint egykoron én is jóhiszemű férjemmel”- írja a dédanyám. Nagyon érdekes, nemde? Peti továbbra is tartotta a formáját, ám Anna tovább rosszabbodott hat évesen. Valóságos kis ördögfióka lehetett. A nagymamám, ahogy cseperedett, úgy lett egyre inkább csendesebb és visszahúzódóbb. Furcsállta is az anyja ezt a viselkedését, így hamar - hamarabb, mint a nővérét – beadta az óvodába, hátha ott elevenebb lesz a kortársai között. Nem vezetett nagy sikerre… De amikor megszületett az első unoka, nagy változás volt a család életében. Ekkor az ifjú apuka 25 éves volt, testvérei 17, 10 és 7 évesek. Főleg a két lány életében figyelhető meg egy Páli fordulat. Anna hirtelen megjavult, s nem törte többé a fejét csínytevéseken, s az iskolai eredménye is jobb lett. Valószínűleg jó példával akart lenni nagynéniként. A nagymamám, amikor csak lehetett eljárt a testvéréhez, s játszott a kis Pankával, s többé már nem volt visszahúzódó. A negyvenhét éves anyuci is megnyugodhatott leányai jövőjével kapcsolatban.

Nagyon sokra haladtam ez alatt a pár nap alatt, de még mindig nem tartok a könyv felénél. Ahogy elnézem ezt a naplót, s az enyémet is visszaolvasva, arra a következtetésre jutottam, hogy minden könyv beszél, csak meg kell hallanunk és értenünk hívó szavát. Ezt sajnos még nem értettem kis kororomban, de felnőtt fejjel megértem, hogy ez mit is jelent. Egy könyv nagyon érdekes lehet, főleg, ha beszél is, s mivel mindegyik beszél, ezért mindegyik érdekes, csak azért nem tűnnek egyes könyvek érdekesnek, mert nem értjük vagy nem halljuk meg szavait. Amikor megkaptam ezt a naplót, már hallottam, hogy hívogat különös beszédével, de nem értettem mit is akar. Most már tudom, hogy a családom titkát szerette volna feltárni. Vannak könyvek, amiknek azért nem értjük meg hívó szavát, mert nem hozzánk szólnak. Ezért kell gondosan szortírozni olvasmányaink között, s amiket egyelőre nem értünk, az nem azzal egyenlő, hogy nem hozzánk beszél, hanem azt, hogy még nem nőttünk fel ahhoz a könyvhöz. Ha felnőttünk hozzá, s elővesszük újra meg fogjuk érteni mit is akar elmesélni. Így elmondhatjuk, hogy minden könyv beszél, s a könyveknek ez által meg van a saját nyelve, a saját értelmezése.

Június 20. VASÁRNAP

Ma volt az iskolánkban az évzáró. A sok diák alig várta már, hogy vége legyen az iskolának és elkezdődjön a nyári szünidő. Emlékszem, amikor még én is ilyen kicsi voltam, hogy vártam a nyári szünetet. Azok a régi szép idők! Szerencsére elég jó osztály volt az idei: senki sem bukott meg, sőt két kitűnő tanuló is lett a 24 fős osztályban. Nagyon büszke vagyok rájuk, hiszen jövőre már felsősök lesznek.

A naplót ma is olvastam tovább, de olyan sokra nem haladtam. A legidősebb fiúnak született még egy gyermeke, ez még jobban feldobta a család életét. Az ekkor 18 éves Peti még nem tudta mit akar az élettől, nem tudta mi szeretne lenni. Pedig lassan döntenie kellett. Az érettségi megpróbáltatta egy kicsit, de mivel mindig is jó tanuló volt, nem volt olyan nehéz kitűnőre vizsgáznia. Tehetséges gyerek volt, bárhová felvehették volna, de mivel nem tudta, hogy mit akar otthon maradt a családjával, hogy gondoskodjon a két kisebb húgáról. A következő évben elment egy, az ország másik felén lévő egyetemre, mert másoktól jókat hallott róla és egy-két barátja is oda jelentkezett. Dédanyámnak egy kis hiányérzete volt ekkor, mert hirtelen olyan üresnek tűnt a ház. Már csak a két kislánya maradt ott vigasztalására, de gyakran azon gondolkozott, hogy „mi lesz, ha a két kicsi gyöngyvirágom is kirepül a családi fészekből és egyedül maradunk, mint mikor a férjem és én összeházasodtunk sok-sok évvel ezelőtt.”

Ez szerintem egy természetes folyamat, hogy az ember üresnek érzi a házát, amikor a gyerekek elhagyják a szerető otthont. Valószínűleg minden anya így van ezzel, mint az én dédanyám volt. Anyámat is e miatt gyakran meglátogatom, mert én vagyok az egyedüli gyermeke, s szegény apám már meghalt, amikor még kicsi voltam. Természetesnek érzem ezt a viselkedést, és szinte biztos vagyok benne, hogy én is így fogok viselkedni a gyereke(i)mmel szemben. Magától értetődik, hogy ha ilyen gondjaim lesznek, azt megosztom Veled, minden gondomat, bajomat le fogom írni Neked, kedves Naplóm.

Június 21. HÉTFŐ

Kedves Naplóm! Ma nem volt semmi dolgom, s végre több mint a felét elolvastam a könyvnek.

A kislányok szépen cseperedtek. Annának már nehezebben ment az érettségi, mint a két bátyjának, de végül is éppen, hogy sikerült neki. Sajnos viszont nem vették fel sehova sem tovább tanulni, pedig igazán szeretett volna, főleg, mert így imponálhatott volna unokahúgainak. Így hát otthon maradt anyjával és segített az ekkor már betegeskedő apjának. Csodálatosan megtermett lány lett belőle, egy magas, szőke elbűvölő teremtés lett, akiért csak úgy kapkodtak a fiúk. „De még mostanra is maradt valami hátra az egykori rossz természetéből, s nem nagyon fogadta el a ficsúrok szerenádjait” – írta a dédanyám. Ezért szerelem terén sem volt valami kapatós. Több évig otthon volt, s csak alkalmi munkákból élt, ezt ám az anyja nem nagyon szívlelte. 21 éves volt, amikor a kishúga, az én nagymamám elérkezett a választás útja felé. A nagymamám nem ment távolra, csak a helyi főiskolára, ezért otthon maradt. „Anna erre egy évre találkozott egy jóképű fiatalemberrel, s eléggé megtetszett neki az úrfi. Nagyon szép pár voltak együtt, de nem akartak semmi többet, nem szerettek volna megházasodni. Valószínűleg azért nem, mert még nem tudták elkötelezni magukat.” - írja dédanyám. Ennek ellenére az egy éves évfordulójukon eljegyezték egymást és nem sokkal ezután megtartották az esküvőt. Dédanyám úgy vélte, és szerintem jogosan, hogy Anna terhes volt, s e miatt házasodtak össze mégis. Mert ezt követően pár hónapra megszületett a kisfiuk. Anna el is költözött a szülői háztól, s a dédanyám megint elkezdett keseregni, hogy mi lesz, ha az ő legkisebb leánya is talál majd magának egy életre szóló udvarlót, de a nagymamám többször is hitegette, hogy ő bizony itt marad.

Ebből a naplóból tényleg levezethetnék egy családfát is, annyi adat van meg. Mindenről tudósit. Talán, amikor elmegyek anyámhoz, szólok neki erről, s tud majd segíteni, hogy esetleg a dédanyám előtti rokonaimat is feltüntetve egy jó részletes családfát írhatok, amin minden kisebb mellékág szerepelne, s az emberek minden előkeríthető adatait is ábrázolnám. Nem is olyan rossz ötlet, ugye? Még esetleg Ádámhoz és Évához is vissza tudom vezetni. Az már tényleg lenne valami, amit felmutathatnék az emberiségnek. Bár azt tudom, hogy ez úgysem sikerülhet, de el lehet merengni rajta. El sem lehet képzelni milyen rokoni kapcsolatokat tudnánk meglátni, ha az emberek vissza tudnák vezetni olyan sokáig mellékágakkal együtt a családfát. Én mégis tudom, mi történne: semmi. Ugyanis Ádám és Éva, az első két ember mindenkinek az ősi rokona, magyarul mindenki mindenkivel rokon. Ezt az emberek mélyen beépítették a tudatukba, s azért nem tudnak erről, mert az emlékezetük mélyén van, ám ha emlékeztetjük őket, mindent tudni fognak. Végül is, csak egy istentiszteletet is, ha meghallgatsz, már tudod, miről van szó. Hiszen a lelkész is így szól a gyülekezethez: „Testvéreim!”. Ő még tudja, hogy mi is az igazság, s ezt kell feltárni az embereknek is.

Június 22. KEDD

Tegnapi felbuzdulásomon elindulva ma elmentem anyámhoz. Elnézést kértem tőle, hogy nem fogadtam meg a neki tett ígéretemet, hogy elsőként a dédanyám naplóját fogom elolvasni. Nem haragudott érte, csak annyit mondott, hogy ha már ilyen soká kezdtem hozzá az elolvasásához, akkor iparkodjak vele. Ezt azt hiszem, meg tudom fogadni… Elmondtam anyámnak, hogy össze szeretnék hozni egy családfát, amin minden rokoni ág szerepel, s addig visszavezetni, amíg csak tudom. Megkértem, hogy segítsen, de ő csak annyit mondott, hogy nem segíthet, mert nem tud többet a könyvben leírtaknál. Úgyhogy ne is próbálkozzak vele, mert úgyse fog sikerülni. Mondhatom szép, hogy a saját anyám mond ilyet nekem. Megkérdeztem, hogy apa családjáról nem tud-e valamit, de nem mondott semmit, csak egyszerűen faképnél hagyott, s megerősítette előbbi kérését, hogy iparkodjak a könyv elolvasásával. Így hát hazajöttem, s elkezdtem olvasni.

Elég késő volt, mire hazaértem, így nem haladtam valami sokra, de holnap tényleg mindent beleadok, hacsak nem jön valami közbe.

Dédapám továbbra is sokat betegeskedett, s 63 évesen egy hideg téli éjszakán váratlanul meghalt. Nem szenvedett, csendesen aludt el. A családot viszont nagyon megviselte a dolog. Hogy ne viselte volna meg, mikor egy szerettük halt meg közel a karácsonyhoz, a szeretet és meghittség ünnepéhez. De szegény már nem élte azt meg. Az egész család gyászban állt karácsony szent ünnepén. Dédanyámat rettentően megviselte a dolog. Éjszakákon át férjét siratta, a napló betűin is látszott, hogy egyes sorok írásánál bizony nagyon elsírhatta magát, ugyanis eléggé el vannak kenődve. Nagymamám megfogadta dédanyámnak, hogy sohasem hagyja el, nehogy egyedül legyen.

Bevallom, nem csak azért nem haladtam sokra az olvasásban, mert nem volt időm, hanem mert szörnyen megrázott ez a történet engemet. Egyes részeknél engem is majdnem elfogott a sírás, olyan meghatóan fogalmazott dédanyám. Anyám segítsége nélkül is lehet, hogy meg fogom tudni valósítani a családfát, csak egyszerűen nem megyek dédanyámnál messzebb a leírásában. Bár az apám oldaláról nem tudok semmit. Azért talán így is el tudok boldogulni. Már végül is számos rokont fel tudok sorolni. Lássuk csak: először is ott vannak a dédszüleim, nekik van négy gyerekük, két fiú és két lány. A legidősebb fiúnak van egy felesége, és két leánya. A kisebb fiú egyelőre, 31 évesen még nem házasodott meg. Az idősebb lánynak van egy férje és kisfia, aki csupán egy éves volt nagyapja halálakor. És ott van a nagymamám, a legfiatalabb mindközül, s 21 évesen még előtte az élet. Azt hiszem, hogy teljes képet kaphassak róluk, el kell olvasnom a naplót végig. Mert még bármi történhet Petivel, és a nagymamám is biztos, hogy meg fog házasodni, különben nem születhetne meg anyám, s azon túl én. És a többi testvérnek is még nyugodtan lehet több gyereke.

Jó éjszakát, kedves Naplóm, most már tényleg nagyon késő van, éjfél is elmúlt már. Eléggé álmos is vagyok. Majd holnap megteszek minden tőlem telhetőt, s talán a családfába is belekezdek, de most már tényleg leteszem a tollat, mert itt esek össze egy ültő helyemben a fáradtságtól.

Június 23. SZERDA

Sajnálatos módon ma egy percet sem tudtam olvasni a naplóból. Mert az én kedves kis férjem egy vállalkozó, s váratlanul külföldre kellett utazni néhány napra. E miatt meghagyta nekem, hogy foglalkozzak az üzletével. Bár nem nagyon értek hozzá, de azért megpróbálkozom vele - mondtam neki. El is mentem a könyvtárba, s kivettem pár könyvet arról, hogy hogyan lehet az üzleti életben elboldogulni. Valahogy olyan érzésem lett, mint egykor Timéának volt az Arany emberben, amikor meghagyta Tímár neki, hogy foglalkozzon az üzletével. Így hát belevetettem magam az üzleti életbe.

Egész nap azokat az üzleti könyveket lapozgattam, hogy megértsek belőle valamit. De nekem nem igazán megy, valahogy ez nem az én műfajom. Ha épp nem a könyveket bújtam, akkor pont egy megbeszélését fújtam le az én drágalátos kis Tomikámnak. Azért egy dolgot azt hiszem, kiválóan meg tudtam tanulni, méghozzá azt, hogy hogyan kell elutasítani a telefont, ha a férjem nincs otthon. Így a mai nap ezt a mondatot nagyon gyakran kellett mondanom a telefonban: Sajnos az illetékes most nem elérhető, keressen fel minket pár nap múlva újra. Holnap el is megyek venni egy üzenetrögzítőt, arra felmondom ezt a szöveget, s nem kell az unalomig ezt az egy mondatot ismételgetnem. Ezzel egy nagy gondot ki is tudnék küszöbölni.

Holnap el kell mennem egy házhoz, mert Tomi mondta, hogy azt a megbeszélést semmi kép sem mondhatom le, magamnak kell lebonyolítanom. Így most minden erőmet abba feszítem bele, hogy holnap simán menjen az ügy. De holnap már minden bizonnyal tudok olvasni a naplóból, ha nem is sokat, de haladni akkor is fogok. De ma már túlságosan kimerült vagyok ahhoz, hogy a dédanyám könyvét tovább olvassam.

Jó éjt!

Június 24. CSÜTÖRTÖK

Ez a nap is kimerített. Remek üzleti tudásomnak köszönhetően nem sikerült Tomika üzletét megkötni. Teljesen el volt kenődve, mikor ezt megmondtam neki. Elkezdett a telefonba kiabálni, hogy „Még ennyit sem tudsz megtenni?”. Mintha annyira értenék hozzá, ezt már az elején megmondtam neki, hogy ne számítson sokra, mert nem értek hozzá, s nem vagyok én Timéa, hogy megtanuljam kezelni. Később nyugodtabb hangon megmondta, hogy igyekszik haza, nehogy valami baj legyen velem sem, meg az üzletével sem. Nagyon is remélem, hogy hamar hazajön.

Ma már azért bele tudtam kukkantani a naplóba. Rég eltelt a gyász éve, s a család életében nagy változások nem voltak észlelhetők. Nagymamám az egyetem után dolgozni kezdett, s 28 évesen még nem volt senkije. Péter 38 éves volt ekkor, s abban a távoli városban maradt az egyetem után is, ahova annak idején kiment, s neki se volt senkije. Annának sem született az óta több gyereke, s a legidősebb testvér lányai is már felnőttek közben, 20 és 21 évesek, mindkettő eladósorba került. Az idősebb Panninak már udvarlója is akadt, aki elég komolyan vette az udvarlást. A kisebb lány még megvolt a maga gondjával, a tanulással, mert mindent megtett, hogy tanár legyen. Ekkor nem is foglalkozott a fiúkkal, hanem csak az egyetemre összpontosított. Egyelőre eddig jutottam. Nem sok, de azért ez is valami.

Remélem hamar hazajön a férjem, mert amíg egyedül leszek itthon, addig csak ilyen kis részletekben, vagy még annyiban sem tudom elolvasni dédanyám naplóját. Pedig már nagyon érdekelne, hogy mivel van befejezve, mi az utolsó bejegyzés. Vajon halála napjáig írt bele? Nem tudom. De azt hiszem, hogy csak akkor tudom meg, ha már elolvastam az egészet. Akár most is elolvashatnám a végét, belelapozhatnék a könyv hátuljába és megnézhetném, hogyan végződik. De nem teszem, mert az nem lenne helyes! Sokan úgy szoktak egy könyvet elolvasni, hogy megnézik, mi van a végén, és ezzel le is tudták az egészet. De ez így nem helyes, mert nem fogja érteni eleve az egészet, mert el kell olvasni az elejét is, ha érteni akarja a végét. Ha pedig azért olvassa el, hogy egy kis ízelítőt kapjon, és utána esetleg elolvassa az egész könyvet, akkor pedig magának lövi le a poént, mert már tudja, hogy mi lesz a vége. Máskülönben meg, lehet, hogy izgulna, hogy jaj mi fog történni, így meg nem lesz olyan izgalmas, mert úgyis tudja, hogy ez meg az lesz. Meg egyébként is, a legtöbb könyvnek ott van a hátulján egy kis ízelítő szöveg, s azt bőven elég elolvasni, hogy megbizonyosodjunk a felől, hogy az adott könyv érdekes lesz. Ha pedig véletlenül nincs a könyv hátulján ajánló szöveg, akkor sem a végébe kellene beleolvasni, hanem inkább az elejébe belenézni, s ha érdekesnek tűnik tovább olvasni, ha nem, akkor meg eltenni későbbre, s majd akkor elolvasni, ha már megértjük. Ezt kéne felfogniuk az ilyen embereknek.

Mára már teljesen ki vagyok fáradva, plusz ma még nagy kánikula is volt. Legszívesebben fürdőbe mentem volna, de nem lehetett, mert el kellett mennem arra a megbeszélésre. Ha holnap is ilyen meleg lesz, én elmegyek a strandra, benyomom az üzenetrögzítőt, amit ma vettem, s nem törődök semmivel, csak a dédanyám naplójával.

Június 25. PÉNTEK

Jaj de nem szeretem ezt a változékony időjárást! Tegnap még olyan meleg volt, hogy meg lehetett dobbanni a hőségtől, ma pedig majdnem egész nap esett az eső (bár ettől függetlenül így is meleg volt). Egyszóval a fürdőbe menős tervem csődöt mondott. Szerencsére máshova sem kellett mennem, s csak itthon kellett a telefonnal bíbelődnöm, s azon keresztül tárgyalnom. Hívott Tomi is, s azt mondta, hogy holnap már jön haza, szerencsére. Így holnaptól kezdve visszaszokhatok a régi kerékvágásba, s el fogom tudni olvasni a naplót.

Ma sem olvastam olyan sokat, mert akárhányszor olvasni szerettem volna, rögtön csörgött a telefon, s félbeszakított az olvasásban. Mikor visszamentem a könyvhöz, akkor meg már nem találtam, hogy melyik sorban fejeztem be az olvasást, s mire megtaláltam már megint csörgött a telefon, s így ment ez egész nap, szóval nem valami sokat tudtam olvasni.

A kis Pannikának megvolt az esküvője is, s nagymamám ekkor még mindig hajadon volt 29 évesen. Nagy lakodalmat csaptak, s dédanyám több oldalon keresztül csak az unokája esküvőjéről ír. Sajnos ma csak eddig futotta olvasni valóm, de holnap mindent megteszek, teljesen ki fogok tenni magamért!

Holnap szerencsére már jön is haza az én kis férjecském! Magyarul nem kell már többé az ő kis üzletével foglalkoznom. Bár, mivel nem reggel jön, hanem délután, ezért nem valószínű, hogy holnap még olyan sokat tudnék olvasni. De holnapután mindenképpen belevágom magam a napló rejtelmes világába. S beleélhetem magam dédanyám szerepébe. Ugyanis egy könyv azért is jó, sőt jobb, mint egy film, hogy könnyebben bele tudod élni magad a főszereplő helyzetébe. Ezért is szeretek annyira olvasni. Sokkal jobb a könyv, mint a film, ugyanis itt úgy képzeled el a helyszint, ahogyan te akarod, s a szereplőket is te találod ki, hogy hogyan festenek. Csak alap megkötéseket tesz a könyv, míg a filmben minden le van kötve, s semmit sem bízhatsz a képzelőerődre. A könyvben viszont sok minden a fantáziádra van bízva, ezért is szeretem az ilyen könyveket.

Alig várom már, hogy hazajöjjön az én kis férjecském, s végre elfelejthetem az üzletét. Egy darabig biztos kerülni fogom a telefont is. Viszont holnap délelőtt még nekem kell foglalkozni a cégével, s még talán akkor is bele kell néznem egyszer-kétszer azokba a könyvekbe, amiket a könyvtárból kölcsönöztem ki, de holnap már vissza is viszem olyan estefele, mert akkor már biztosan nem kell használnom…

Június 26. SZOMBAT

Végre ma este hét órakor megjött a férjem. Szerencsére ma már nem volt annyi telefon, legalábbis addig, amíg Tomi meg nem érkezett. Mintha megsejtették volna az ügyfelek, hogy pont most ért haza. És persze neki is sokat kellett telefonálgatnia, azon dolgok ügyében, amik az elmúlt napokban gyülemlettek fel.

Mégis nagy meglepetést kaptam az én kicsi férjecskémtől, amikor hazajött. Kaptam tőle egy kis dísztárgyat, ami egy aranyozott kismalac volt, de nagyon aranyos. Az igaz, hogy nagyon látszott rajta, hogy csak mű arany van a malacon, de tényleg nagyon aranyos volt. De mégsem ez volt az igazi nagy meglepetése az én kis Tomikámnak, hanem lobogtatott előttem egy nyaralási jegyet, ami egy hétre szól a Balatonhoz, egy 4 csillagos kis szállodába, két személyre. Nagyon meglepett vele, örömömben rögtön a nyakába ugrottam. A nyaralás július 5.-én kezdődik. Már alig várom!

Ma már azért nagyjából tudtam olvasgatni. Nagymamám végre 30 évesen megtalálta élete párját, legalábbis volt már valaki, akivel járt, s látszólag eléggé szerelmes is volt belé. Ekkor dédanyám már 70 éves volt. Nagy örömmel írta, hogy végre az ő kicsi lánya is megtalálta az igazit. S oldalakon át csak arról zengett, hogy milyen jóképű egy udvarlója van az én nagymamámnak. Leírt róla minden tulajdonságot, amit csak lehetett. Ahogy így elnézem, egy valóságos szőke herceg lehetett, ugyanis mint már a ”szőke herceg” névből kiderülhetett, szőke volt, kék szemű, izmos testalkatú. Még fehér lova is volt, s azt Hófehérkének hívták. Szép látványt nyújthattak együtt. Ja, a nevét majd elfelejtettem leírni, pedig az is elég mesebeli és szép volt: Valér. Legalábbis nekem nagyon tetszik ez a név. Lehet, hogy majd, ha lesz fiam, így fogom elnevezni… Nagymamám úgy tűnik tényleg megtalálta az ő hercegét, mert nem csak, hogy külsőre volt jó megjelenésű, de még belsőre is egy úriember lehetett, ahogy dédanyám leírta. És még elég romantikus alkat is lehetett, mert még olyat is megtett, hogy nagymamám ablaka alatt énekelt, majd, ha a lány kinyitotta az ablakot, akkor egy gyönyörű-szép vörös rózsát nyújtott át. Óh, ha az én Tamásom is ilyen lenne…

Még ha ez nem is volt olyan sok, de holnap már bizonyosan tudok elég sokat olvasni, mert már nem kell a telefonnal foglalkoznom. Arra ott van a férjem…

Június 27. VASÁRNAP

A mai nap nagy meglepetésben volt részem, ugyanis, az én rég nem látott kedves barátnőm ma meglátogatott. Nagyon jó volt őt újra látni. Egészen általános iskolás korunk óta ismerjük egymást, egyébként Évinek hívják. Nagyon aranyos egy kisnő, nem csoda, hogy egészen kicsi korunk óta jó barátnők vagyunk. Elmondta, hogy időközben ő is férjhez ment, s meginvitált engem és Tomit holnapra hozzájuk. A férjem mondta, hogy sajnos ő nem ér rá, mert az üzletével kell foglalkoznia, s helyre kell hoznia azokat a hibákat, amiket én követtem el távollétében. Persze Évának ez utóbbit nem mondta el, csupán csak megjegyezte, hogy dolgoznia kell, mert hétfő lesz. Na igen, ezért is jó tanítani, mert van nyári szünet, s nem kell minden hétköznap bemenni oktatni. Így én szívélyesen elfogadtam kedves barátnőm meghívását.

Elmondtam neki, hogy mire bukkantam nem is olyan rég, s hogy most is dédanyám naplóját olvasom, amit nyugodtan nevezhetnék akár regénynek is, mert nagyon szépen fogalmaz, s elég hosszú ahhoz, hogy egy valóságos regény legyen. És mindenki jellemvonását nyomon lehet követni. Őszintén mondom, ez egy valóságos igazi történetet leíró regény. Csak abban különbözik a regényektől, hogy itt minden egyes úgymond ”fejezet” egy-egy napot jelent. Bár az is igaz, hogy nincs minden nap leírva, van, ahol kisebb-nagyobb kihagyások tapasztalhatók, de még így is benne van szinte minden, s így egy egészet képez. Akár még az is lehet, hogy kiadatom egy kiadónál, hogy mindenki tudja meg, hogy milyen mesterien írt az én dédanyám, s a napokat fejezetekre változtatom. Az még nem számít nagy torzításnak, szerintem. Vagy akár eredeti napló formájában is kiadhatom. Bár lehet, hogy nem is lenne olyan jó, mert veszítene az értékéből a könyv, ha sokszorosítanám. Bár az is igaz, hogy nem igazán érdekel, hogy mennyi pénzt hozna a házhoz, mert soha, de soha sem adnám el, hiszen ez számomra egy nagyon nagy érték, de csakis számomra!

A mai nap elvette az időm nagy részét kedves kis barátnőmmel való beszélgetésem, de azért tudtam valamennyit olvasni a naplóból. Nagymamámék nem sokat totojáztak az esküvő megszervezésével, mert kábé 5 hónapra rá, hogy megismerkedtek, már meg is tartották az esküvőt. Ez aztán gyorsan ment, de hát egy ilyen tökéletes férfivel nem is csodálom… Legalábbis az esküvőig a család azt hitte, hogy tökéletes, de nemsokára kiderült, hogy nem az, de az az apró hibája is elnézhető, mert kiderült, hogy eddig még soha életében nem mosogatott, s a háztartási munkákat nem igazán szívlelte, de nagymamám azért is befogta dolgozni. Ezen az apró hibán kívül nem is volt semmi szépséghibája, belsőleg és külsőleg sem. De hát nem is várhatjuk el, hogy abszolút tökéletes legyen, hiszen olyan ember nem létezik. Mindenkinek van hibája, kinek nagyobb, kinek kisebb, de biztosan van, mert akinek nincs, az már nem is ember. (Talán egy robot…) Ezen azért el lehet gondolkozni.

Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet az én kis barátnőm háza. Kiderült, hogy nem is lakik olyan messze hozzám, csak pár utcányira innen. Akkor költözhetett erre a környékre, amikor férjhez ment, ugyanúgy, mint én. Lehet, hogy valahonnan megtudta, hogy ideköltöztem a környékre, s rögtön jött meglátogatni. Egy igazi barátnő, mondhatom!

Jó éjt, kedves Naplóm!

Június 28. HÉTFŐ

Gyönyörű, sőt, egyszerűen mesés Éviék háza… Nagyon kedves a férje is, bár nem valami nagy szépség, de persze ő tudja. Na meg különben is, nem a külső a lényeg, hanem a belső, s belsőleg szerintem tényleg elég aranyos egy ember. A házuk is nagyon szép, egy kétemeletes, kis lakás. Az emeleten még egy kicsi terasz is van. Megvendégeltek, s mondhatom, hogy nagyon finomakat tud főzni ez az Éva! Fincsi gulyáslevest főzött, s hozzá másodiknak a kedvencemet, rántott húst sült krumplival. Szerintem szándékosan azért főzte ezt, mert tudta, hogy ezeket szeretem… Most is tapasztalható, hogy milyen jó barátnőm van nekem.

A mai nap nagyon eltelt az idő Évinél, s észre se vettem, hogy már ilyen késő van. Megmondtam nekik, hogy most már mennem kell, hogy legalább egy kicsit had olvassak a naplóból. Meg persze nem akartam tovább zavarkodni nekik, biztosan ők is vágynának egy kis egyedüllétre. Egyszóval elmentem.

Miután hazajöttem Éviéktől, rögtön nekiugrottam a naplónak, hogy olvashassam. Dédanyám megbetegedett, s nagyon nagy kihagyásokkal írt a naplóba betegsége miatt. Amikor csak írni tudott, megosztotta könyvével, hogy mennyire szenved, s fáj már mindene. Az orvosok kórházba akarták küldeni, de ő nem engedte, mert azt mondta, hogy otthon akar meghalni, nem pedig korházi ágyban. Persze mondták neki, hogy ott meg tudnák gyógyítani, legalábbis biztosan enyhülne a baja, de dédanyám hajthatatlan volt. Továbbra is otthon betegeskedett az ágyában. Nagymamám e miatt nem is költözött el, hanem férjét vette rá, hogy költözzön hozzájuk, s ők gondozták dédanyámat, mármint amennyire tudták. Kértek az orvosoktól segítséget, de azok mind, egytől egyig csak azt mondták, hogy be kellene mennie a kórházba dédanyámnak. De ő hajthatatlan volt…

Ma se jutottam valami sokra, de nekem van egy olyan érzésem, hogy nemsokára vége a naplónak, mert elég betegnek tűnik dédanyám a leírtak alapján, s nem hiszem, hogy tudna írni a könyvbe tovább, miután meghalt… De elég furcsa, mert még viszonylag sok lap van hátra, úgyhogy nem is tudom. Vajon mi lesz? Lehet, hogy a betegsége nem is olyan veszélyes, s feljavul, s nyugodtan ír még tovább pár évet, de lehet, hogy azért van még ilyen sok oldal hátra, mert olyan részletesen írja le a szenvedését. Nem elképzelhetetlen, mert már sokszor találkoztam azzal, hogy valamit nagyon nagy részletességgel ír le. Ki tudja… Azt hiszem, hogy csak akkor fogom megtudni, ha a végére jutottam a könyvnek. Egyszóval elég az elmélkedésből!

Július

Július 1. CSÜTÖRTÖK

Új hónapot kezdtünk, most már tényleg benne vagyunk a nyár közepében. Most hétfőn pedig már megyünk is Tomikámmal nyaralni a Balatonhoz. Már alig várom!

Nagyon sajnálom, hogy két napja nem írtam, de az elmúlt napokban szinte csak olvastam. Remélem megbocsátható ez a kis melléfogásom, de hallgasd csak, mire jöttem rá:

Dédanyám sok szenvedés után meghalt, s érdekes módon a halála is bele van írva a naplóba. De ez hogyan lehet? Én is ezt kérdeztem magamtól, s pont e miatt nem tudtam letenni a könyvet. Kiderült ugyanis, hogy dédanyám halálával nagymamám vette át a napló írását. Fel is tűnt egy kicsit, mivel megváltozott egy idő után az írásmód. Nagymamám is elég szépen fogalmaz, csak úgy, mint az anyja. Leírta, hogy dédanyám a halálos ágyán átadta neki a könyvet, mondván, hogy nagymamám születésével kezdődik a könyv, akkor fejezze be csak ő. És ettől fogva nagymamám írt bele. Szépen bemutatkozott a naplónak, hogy ő kicsoda és micsoda, s leírta, hogy milyen jogon ír bele-e könyvbe. Erre nem is gondoltam volna, hogy ezért van még olyan sok lap hátra a könyvből. Így dédanyám halálával nem fejeződött be a napló, sőt, ott folytatta a nagyikám, ahol a dédikém abbahagyta.

Nagymamám leírta, hogy 32 évesen megszületett első gyermeke, aki nem más, mint az én anyukám. Szomorúan írta, hogy sajnos az anyja ezt már nem láthatta. Megemlítette, hogy Péter továbbra is kint maradt abban a városban, s még mindig nem volt senkije, pedig már 42 éves volt. Nyugodtan nevezhetjük őt agglegénynek is már, mivel én már nem hiszem, hogy valaha meg is fog házasodni, bár ki tudja… Az is lehet, hogy vén öregemberként fogja megtalálni az igazit. Magyarul, amíg él, addig még reménykedhetünk, hogy lesz valakije. Közben a legidősebb testvér kisebb lánya is férjhez ment már 24 évesen, s testvérének született egy aranyos kisfia pár hónappal anyám születése után. A fiút a nagyapjáról Gézának nevezték el, s nagyon tüneményes egy gyermek lehetett, legalábbis, ahogy nagymamám írta. Érdekes, hogy még csak most tudtam meg, hogy dédanyám legidősebb fiát hogyan is hívták. Valahogy dédanyám mindig kitért ez elől, s állandóan csak „legnagyobb fiamnak”, „nagyfiúnak” és hasonló neveken hívta, de most már tudom ezt is.

Anyukám és a kis Géza sokat játszottak együtt. Érdekes, hogy az unokatestvére gyerekével volt azonos korú. Nem is csoda, hogy jó barátok lettek. Egyelőre addig jutottam, hogy óvodába kerültek, s ott mindig együtt voltak. Nagyon aranyosak lehettek, úgy ketten együtt.

Azt hiszem, hogy most tényleg kitettem magamért, s már nincs olyan sok hátra a naplóból. Most már azt hiszem, magamtól is ki tudom találni, hogy mi lehet a napló vége. Valószínűleg nagymamám fogja befejezni a halálánál, legalábbis dédanyám ezt hagyta meg neki a halálos ágyán. Már alig várom, hogy végigolvassam!

Július 2. PÉNTEK

Ma bevásároltam, hogy meglegyen minden, ami csak kellhet a nyaraláshoz, s majd holnap és vasárnap szépen bepakolok magamnak és a férjecskémnek is, ugyanis ő nem tud magának. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez a fiúk sajátossága, hogy nem tudnak bepakolni maguk után a nyaralásra, legalábbis Éva is ezt tapasztalta férjével kapcsolatban. Milyen szomorú…

A mai nap a vásárlás miatt nem tudtam annyit olvasni, mint az elmúlt napokban, de úgy igazából nem is történt semmi figyelemre méltó sem. Anyám érdekes módon nem nagyon barátkozott más gyerekekkel, csakis Gézával volt. A kisfiú viszont sok más barátra is szert tett, s ezek közül mind fiú volt. Szégyellte is olykor-olykor, hogy anyámmal barátkozik, mivel ő egy lány. De hát ezt el lehet nézni nekik, mivel még csak kisgyerekek voltak, s valószínűleg ekkor bontakozhatott ki bennük a fiú-lány ellentét. Egy kis időre el is távolodtak egymástól, s anyám is elkezdett más barátok után nézni. Nemsokára neki is lett pár barátnője, s Gézával már teljesen haragban álltak az iskola küszöbén.

Ma csupán csak eddig jutottam, de valahogy az az érzésem, hogy ez a harag a két gyerek között nem fog sokáig tartani. Nem tudom, miért, de lehet, hogy ezt hívják úgy, hogy női megérzés. De majd meglátjuk. Biztosan ki fog derülni ennek a vége is.

Július 3. SZOMBAT

Drága Naplóm! A mai nap fele azzal telt el, hogy feltúrtam Tomi szekrényét, s tűrhetőbb ruhákat kerestem, amiket a nyaralásra vihetünk. A végén még úgy járnánk, hogy kiröhögnének az agyonviselt ruhái miatt! Most viszont rendbe tettem a szekrényét, s kiválogattam a normálisabb ruhákat.

Ezzel a rendezgetéssel persze elment a fél nap, s így az olvasásban sajnos nem sokat haladtam, pedig már olvasom egy ideje a könyvet. Na, de nem baj, mert jövő héten biztos lesz időm, a nyaralás alatt. Addig nem fogok hátrálni, míg azon a héten végig nem olvastam a naplót. Már alig várom, hogy a végére érhessek!

Ahogy sejtettem, anyámék hamar kibékültek, de már nem volt meg közöttük az a nagy barátságos légkör, mint korábban, valahogy már nem voltak olyan nagy barátok, mint régebben, de mégis csak jóban voltak. Ezen túl inkább csak a saját nemükkel barátkoztak, de mégis jó barátok maradtak. Idő közben Gézának kistestvére született, s a szülei Ginának nevezték el. Elég érdekes, de mégis szép lánynév szerintem. Dús kis fekete hajjal született, s nagymamám gyakran kis mongolnak titulálta. Nem valami szép becenév… A bátyjával kb. 5 évvel volt fiatalabb. Csendes kislány volt, nem sokat sírdogált, nem úgy, mint a bátyja, aki gyakran hisztizett valamiért, s úgy viselkedett, mintha még csak 2 éves lenne, közben pedig már 5 volt. Anyám sokat játszogatott a pici Ginával, nagyon szerethette a kislányt. Telt-múlt az idő, s a kis lurkók lassan, de biztosan cseperedtek felfele. Gyakran jött át Panni a gyerekekkel, hogy játszhassanak az anyukámmal, s közben beszélgethessen a nagynénjével. Így teltek a napok, s közben semmi különös nem történt. Nagyon nyugalmas volt az életük…

Ma sajnos csak ilyen keveset tudtam olvasni, s alighanem holnap se tudok olvasni többet, sőt talán még kevesebbet is, mert holnap jönnek az én cuccaim, s a többi dolog összekészítése. De hát sohasem lehet tudni, mert már nem egyszer volt olyan, hogy azt írtam, neked, hogy „holnap biztosan fogok tudni olvasni”, s hirtelen közbejött valami, ezért nem tudtam olyan sokat olvasni, vagy pedig egyáltalán nem. És ugyanúgy az is megeshet, hogy most azt írom, hogy holnap biztosan nem fogok tudni sokat olvasni, de hát ki tudja, lehet, hogy holnap besegít majd nekem egy kis angyalka, aki Tamás névre hallgat (bár ennek sajnos elég kicsi a valószínűsége) vagy máskor megyünk, így nem kell pakolnom, vagy pedig egyáltalán nem megyünk semmikor sehová, s az egész csak egy nagy átverés volt. De azért remélem, hogy ez az utóbbi kettő nem fog valóra válni, s csak elmélkedés marad, mert azért nagyon szeretnék én a Balatonra menni. Viszont annak nagyon örülnék, ha Tomi legalább egy kicsikét besegítene nekem, bár neki pedig el kell majd intéznie pár dolgot, hogy jövő héten ne nagyon keressenek. Majd holnap valószínűleg bekapcsoljuk az üzenetrögzítőt is. Azért mégis csak volt értelme megvenni.

Ezzel ennyit az elmélkedésről a holnappal kapcsolatban. Inkább csak egyszerűen jó éjszakát kívánok, s holnap friss fejjel fogok nekivágni a pakolás többi részének.

Július 4. VASÁRNAP

Jaj, de jó! Holnap már indulunk is a Balatonra nyaralni! Már alig várom! Végre nem kell törődnöm semmi mással, csak a naplóval, amit eredetileg dédanyám kezdett írni, s később átvette azt a nagymamám.

A mai nap nem is csak a fele, hanem szerintem simán a háromnegyede elment a pakolással, így ma iszonyat keveset tudtam olvasni, sajnos. Valahogy sejtettem, hogy ez fog történni. Természetesen a kedves férjecském egy fikarcnyit sem segített, de az üzenetrögzítőt már beállítottuk, s holnap reggel, mikor indulunk, be fogjuk kapcsolni.

Holnap viszonylag korán kell kelni, hogy ne épp a legnagyobb melegben autózzunk, mert az nem valami kellemes dolog. Viszont az autóút során biztosan fogok tudni olvasni, bár vannak, akik azt mondják, hogy az nagyon ártalmas dolog, ártalmasabb a szemnek, mintha homályban olvasnál, ugyanis amikor rázkódik az autó, a szemednek mindig igazodni kell hozzá, s ez rongálja elvileg. Én nem igazán tudom, hogy ebből mennyi az igazság, de azt tudom, hogy máskor is olvastam már kocsiban, s mégse lett semmi baja sem a szememnek. Na meg, ha olvastam, nem a legnagyobb döccenőknél olvastam, hogy csak pattogott az ember a kocsival együtt, nem is értelmes az olyan ember, aki a döcögős úton olvas. De a sima útszakaszon mi baj lehetne abból, hogy olvasok, nem igaz?

A naplóból ma csak pár oldalt tudtam olvasni, mert ugye itt volt a pakolás… Azon a pár oldalon pedig valahogy semmi figyelemre méltó sem történt, egyszerűen úgy érzem, mintha leállt volna a történet, most már túlságosan is nyugis, mondhatni már-már unalmas volt nagymamámék élete, végeredményben szinte semmi sem történt, ami feldobta volna egy kicsit szerény kis életüket. Minden napjuk ugyanúgy telt, mint az előző, s néha olvasás közben már az unalom szélén álltam. Mi történhetett az eddig oly izgalmas életükkel? Vagy csak azért tartottam eddig olyan izgalmasnak, mert egyszerre nagyobb részeket olvastam el, s akkor még történt is valami figyelemre méltó, nem úgy, mint most, hogy maximum, ha 5 oldalt olvashattam. Valószínűleg ez lehetett a bűnös, mert az semmiképp sem lehet, hogy nagymamám írna ilyen unalmasan, mert eddig elég izgalmas volt, amik történtek velük, most pedig szinte semmi sem történt.

Megvárom a holnapot, s bízom abban, hogy akkor nagyobb részt tudok elolvasni a könyvből, s ez által sokkal izgalmasabb lesz, s tényleg történni is fog valami, mert ha nem, kénytelen leszek azt hinni, hogy szegény nagymamám fogalmazott ennyire rosszul, amit nagyon remélek, hogy nem igaz.

Július 5. HÉTFŐ

Kedves Naplóm, most itt vagyok a Balaton partján, és onnan írom e sorokat. Nagyon szép a táj. A nap éppen lemenőben van, de még annyira világos van, hogy tudjak írni a parton. A szellő lágyan leng, s kellemesen csiklandozza a hátamat, ehhez képest viszont elég meleg van, s most is fürdőruhában ücsörgök a homokban. Tomi is itt ül mellettem, s egy banán majszolgatása közben engem les, hogy éppen mit teszek. A mai nap a vízben is voltunk már, s egész melegnek mondható a Balaton vize. Ezzel csak egyetlen pici gondom van, méghozzá az, hogy beljebb a víz elég hínáros, s ráadásul szúrós hínár, így nem sokáig voltunk bent, inkább csak a part közelében fürödtünk. Még így is nagyon jó volt.

Az északi parton vagyunk, a szálloda nagyon hangulatos egy hely, s teljesen itt van a part mellett. Gyönyörű szobát kaptunk, ennél romantikusabb már nem is lehetne.

Az autóút is viszonylag kellemes volt, s sikerült elég korán indulnunk ahhoz, hogy ne a legnagyobb melegben utazzunk. Viszonylag hamar ide is értünk, s a szálláshelyen nagyon szívélyesen fogadtak.

Egész úton idefelé tudtam olvasni, így elég sokáig jutottam, és büszkén kijelenthetem, hogy nagymamám igenis tud szépen fogalmazni, csak éppen eddig nem történt semmi érdekes, de most elég sokat olvastam ahhoz, hogy elég érdekes és izgalmas legyen a nagymamám története.

Anyukám szépen cseperedett felfele, s neki nem született egyetlen egy kistestvére sem, nem úgy, mint Gézának, ugyanis neki két évvel Gina születése után lett még egy kistestvére, akinek Gedeon lett a neve. Elég érdekes egy család, nem mondom. Az összes gyerek neve ”G” betűvel kezdődik! Szerintem szándékosan választották meg így a neveket, de akkor is elég érdekes, s a nevek sem valami hétköznapiak. Anyukám Gézával idő közben iskolába ment, s ott ismét egymásra találtak, de nem hanyagolták régi barátaikat sem. Nagymamám másik unokahúgának is született gyermeke, nem is egy, három is. Hogyan lehet ez? Egyszerű a válasz erre, a picik hármas ikrek voltak. Valószínűleg egypetéjű ikrek lehettek, ugyanis mindhárman fiúk voltak, s nagyon hasonló volt a kinézetük is. Nem is tudom, hogyan tudták megkülönböztetni őket, mert nagyon apró eltéréseket ír nagymamám. A nevük is elég érdekesre sikeredett: Sándor, József, Benedek. Nagymamám leírta, hogy azért lett ez a nevük, mert amikor megszülettek még elég hűvös idők jártak, de azért már lassacskán lábaltak ki a télből, és valóban, nem sokkal születésük után melegebbre változott az idő. Valószínűleg ők hozták zsákban a meleget a családnak, hogy már ne fázzanak annyit, s jobb idők legyenek. Elég nagy vesződéssel járt 3 csecsemő gondozása, így gyakran kérték nagymamám és testvérei segítségét. A kicsi Gedeonnal gyakran együtt gondozták. Négy fiú szépen összeverődött itt.

Most már elég bonyolult a család ”szerkezete”, hogy úgy mondjam, már egy kicsit bele is vagyok zavarodva a sok rokonba. Nem is tudom, nagymamám hogyan tudta őket észben tartani, persze neki könnyebb volt a dolga, mert velük együtt élt. Szerintem én amint, hazaérünk, rögtön elkezdem a családfa írását, s így olvasom tovább a könyvet, ha esetleg addigra még nem olvastam el. Ha elkészítettem a családfát, már biztosan tisztábban fogok látni mindent, legalábbis, ami a rokoni ágakat illeti. Ez a könyv még anyám segítsége nélkül is teljes körű családfát ír, szép nagy mellékágakkal.

Mára már befejezem az írást, mert már a nap eléggé lement, ahhoz, hogy ne nagyon tudjak tovább írni. Ezt az utolsó pár sort is már eléggé vaksizva kaparom lefele, egyszóval jó éjszakát!

A FOLYTATÁSHOZ KATTINTS IDE!

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.