Egyszer az 'sz' betű
gondolta magában:
El kéne menni
Világot látni,
Csodákat nézni.

Vette a motyóját,
Szedte a lábait,
Ment, ment és
Meg sem állt,
Míg el nem érte a határt!

Elért egy tájra,
Hol szépség várt rája.
Sátorát vette,
Felépítette.
Elaludt menten...

Napra kellve éppen,
Felébredt délre,
Ámulatba ejtette
e fényesség!
Azonnal énekre pattant:

"Sziszegő rózsám,
Ne felejtsd mannám!
Repülj hát hozzám,
te fényesség!
Ébrenlétre fel!!

Táncolok dallal,
A reggeli zajjal.
Éneklem a csodát:
Fényesség hozomány!
Éljél édes nap koronám!"

Az 'sz' így mulatozván,
Dalba szőtte versét,
S versbe szőtte dalát.
Ünnepsége végén
Levelet kezdett:

"Édes, drága 'v' violám,
Utamon járván
fényes voltál.
Sziszegve szépen
Szeretlek téged, báránykám!

Szép betű vagy,
'V' világos, s fényesség!
Csodát láttam éppenség
A világban véletlen
Világos végletben.

Repülök 'v'-m végig,
feléd a fényekben.
Utazásom végeztem,
Mert megtaláltam létem lényét:
Szeressem a 'v'-nőm fényét!"

Levelét befejezvén
Szisszentett a galambnak,
S repült, repült
A fény szárnyain a 'v' felé
ÖRÖKKÖN ÖRKKÉ!

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.