Egy igaz történetet mesélek el most nektek, ami a narrabisokkal esett meg, nem is olyan régen Álomországban. Honnan tudom, hogy igaz? Onnan, hogy a saját két szememmel láttam.

Mi is az a narrabis? Kérdezhetnétek. Ezek nagyszerű állatok különböző méretben fordulnak elő, attól függően, hogy milyen idősek. Hosszú, egyenes szőrük van, s roppant kedves állatok. Az arcuk is kedvességüket sugallja, mivel kis pisze orruk, aranyos kis szájuk mindig melegséggel tölti el azt, aki rájuk néz. Általában fekete színűek, de találkozhatunk világosabb szőrűekkel is, ha jól figyelünk. A fülük szinte nem is látszik a hosszú szőrüktől. Mindenevő állatok, de a kedvenc elemózsiájuk az egér.

Na de most már kezdődjék a mese:

Történetünk két igen elszánt narrabisról szól, Nanakuról és Nanuszról. Nanaku volt az idősebb, már igazi felnőtt narrabisnak számított. Mivel kiskorában elvesztette szüleit, most, hogy felnőtt elhatározta magában, hogy megtalálja őket. Az úton elkísérte kis barátja, Nanusz, aki bizony még kiskölyök volt, de szeretett volna világot látni.

Sokat bandukoltak magukban a hosszú, poros utakon. Már-már kezdték unni, főleg Nanusz, akinek nagyon nem tetszett a monoton füves táj. Egyszer egy kis faluban jártak, ahol találkoztak egy emberrel, akinek kedves arca valósággal elvarázsolta őket. Így odamentek hozzá, s narrabis-nyelven kezdtek beszélni vele. És lássatok csudát, az ember értette a narrabisok nyelvét.

Nagyon jót beszélgettek, s az ember úgy döntött, hogy csatlakozik a kis narrabisok nagy útjára. Nanusz annyira megbarátkozott ezzel a kedves fiatalemberrel, hogy gyakran utazott a vállán. Nanaku is ráült volna szívesen az ember vállára, de sajnos ő már túlságosan nagy volt hozzá.

Ezek után már nem is volt olyan unalmas az útjuk, mindig volt miről beszélgetni az emberrel, s ha Nanusz nem akart sétálni, az ember vállán nyugodtan letanyázhatott.

Telt-múlt az idő, s lassacskán Nanusz is növekedett. Egyszer egy nagy, széles útra értek, ahol más nem igen járhatott, mert csupa pór volt az egész. Nanaku már lassan kezdte feladni a reményt, hogy valaha megtalálja-e egyáltalán a szüleit, de azért csak mentek tovább, ha másért nem is, de legalább Nanusz világot láthatott, mint szerette volna. Ez az út is elég egyhangúnak mutatkozott az elején, mivel mellette egy hatalmas mező húzódott végig.

Azonban egy idő után a rét égy szép, csendes erdőre váltott át, Nanaku már nem is nagyon nézelődött, csak ment tovább egyenesen az orra után. Nanusz és az ember pedig utána mendegéltek.

Mielőtt a mező erdőre váltott volna, Nanusz valami furcsát vett észre. Hirtelen úgy megijedt tőle, hogy rögtön felszaladt az ember vállára, amire már alig fért fel, de azért jólesett neki, hiszen bizonyos fokig egy támasz volt számára. Erre természetesen az ember is odanézett, s tudjátok mit látott? Egy mamut nagyságú narrabist. Először ő sem hitt a szemének, hiszen a narrabisok nem nőhetnek meg olyan nagyra.

Idővel Nanusz erőt vett magán, s közelített a nagy állathoz. Az ember pedig szólt Nanakunak, mivel ő csak ment tovább folyamatosan, s ha nem szóltak volna, észre sem vette volna a hatalmas élőlényt.

Mire Nanaku is odament, mát Nanusz előtte állt, s mosolygott. A nagy narrabis nem szólt semmit, mintha észre se vette volna, s tovább falatozta a füvet. Nanaku viszont odament hozzá, s megszólította. A nagy állat most vette csak észre társaságát, s rájuk-mosolygott igazi, nagy melegséggel.

Sajnos nem hallottam mit beszéltek Nanakuval, de azt tudom, hogy beszélgetésük után, Nanaku vidáman pattant a fejére. Kiderült, hogy Nanaku megtalálta édesanyját, aki félig volt csak igazi narrabis, másikrészben mamut volt. Ezek után lassan elindultak az erdő felé.

Nanusz boldogan nézte végig a jelenetet, hogy barátja végre megtalálta az anyukáját. Majd szólt az embernek, hogy menjenek utánuk, s felmászott a vállára. Először elindultak utánuk, de később úgy döntöttek, inkább nem követik őket, hadd legyenek egy kicsit egyedül. Nanusz egy kicsit szomorú volt, hogy barátja elment, de az ember azzal vigasztalta, hogy majd később visszajönnek, s így már Nanusznak is jó volt.

Így hát Nanusz és az ember együtt mentek tovább a széles, poros úton, s hamarosan egy városba értek. Elképesztő látvány volt ez Nanusz számára, hiszen még sohasem látott ilyen épületeket, s ennyi embert egy rakáson. Ahogy mentek a városközpont felé, egyszer csak egy érdekes épületet vettek észre, ami egy kicsit hasonlított egy narrabishoz. Hatalmas számok voltak rajta, s barna színe volt. Amikor közelebb mentek hozzá, kiderült, hogy nem is csak egy egyszerű épület, hanem egy furcsa élőlény, még Nanaku anyukájánál is furcsább volt. Ez az élőlény nem volt más, mint az ember rokona, s ő bizony innen tanult meg narrabisul. Erre mindketten nagyon megörültek, s örömükben szárnyra keltek, az egész belvárost beugrándozták közösen, s hangos volt az utca a kis Nanusz kacajától. A többi ember persze nem értette mi lelte őket, csak nagy gülü szemekkel nézték őket.

Azonban a nagy játszadozásban nem tudták hova keveredtek, s merről jöttek. Amikor vissza akartak menni az ember rokonához, nem találták azt az utat, amerről jöttek. Keresték mindenfele, de nem volt sehol. Sajnos a nagy keresésben csak még jobban elkeveredtek. De egyszer csak hirtelen, mintha semmi sem történt volna, megtalálták azt az épületnek álcázott élőlényt. Fel is ültek a nyakára, amit ha kívülállóként nézünk toronynak látszott.

Ott ücsörögtek egy darabig, de Nanusznak eszébe jutott barátja, Nanaku, hogy vajon mi lehet vele, s vissza akart menni hozzá, de új barátját, az embert sem akarta elveszíteni. Végül úgy döntött, hogy útra kel, és megkeresi Nanakut, majd együtt visszajönnek útitársukhoz. Az ember sok szerencsét kívánt neki, s útnak eresztette a kis állatot.

Nanusz eleinte félt egyedül, hiszen eddig mindig valaki más társaságában volt, nem is igazán tudta merre induljon el, de elég hamar találkozott egy másik kis narrabissal, Ikarával, aki mindig is a városban élt egyedül, így elég könnyen kiismerte magát itt. Nanusz is kisegítette, s együtt mentek ki a városból, hisz Ikara még úgysem látott igazi mezőt. Kíváncsi volt rá.

Az út alatt nagyon nagy barátságba került a két kis narrabis, a kis fekete Nanusz, és a kis világos barna Ikara. Igazi játszópajtásai voltak egymásnak, de amikor Nanusz az út mellett lévő mezőre nézett, mindig eszébe jutott Nanaku, vajon hol lehet? Nem tudta.

A két kis narrabis talán az örökkévalóságig bolyongott a tájakon, s talán még ma is keresik Nanakut, de az is lehet, hogy megtalálták egymást, s visszatértek az emberhez is és most boldogságban élnek valahol. A mese végét nem tudom. De amit elmondtam az bizony így esett meg szóról szóra, betűről betűre, Álomországban, ahol minden valóra válhat, ha igazán akarjuk.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.